A vezető is ember. Ezt sokszor elfelejtjük. Mint ahogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy az orvosunk, a gyerekünk tanára, a boltban az eladó, a villamosvezető is az… Érzésekkel, vágyakkal, szükségletekkel, örömökkel, bánatokkal, sikerekkel, bukásokkal, teljes élettel.
Természetesnek vesszük, elvárjuk
Hogy a vezető fegyelmezett legyen, mindig legyen megoldása, ötlete, hozzon új üzletet, vezesse, fejlessze, motiválja a csapatát, vezető kollegáival legyen együttműködő, az ügyfelekkel megértő, professzionális, hozzáadott értéket teremtő, a barátaival figyelmes, vicces, a családjával megértő, törődő stb. stb. Mindenki szeretne, elvár, akar valamit tőle…
Értse és hozza a számokat, de ugyanakkor legyen humánus, pszichológiai biztonságot teremtő. Legyen határozott, álljon az élre, de ugyanakkor vonjon be, hallgasson meg. Legyen rezíliens, rugalmas, kezelje jól a stresszt, mindig legyen asszertív és udvarias, de mutassa meg a sebezhetőségét, érzelmeit. Hallgasson meg, legyen empatikus, legyen szíve, de azért ne legyen befolyásolható és ne legyenek kedvencei. Figyeljen az egyéni készségekre, igényekre, élethelyzetekre, de legyen mindenkivel következetes és egyforma. Mutassa meg, hogy ő is ember, de soha ne akadjon ki. És otthon? Töltsön elég időt otthon, legyen valóban jelen, vegye ki a részét a családi életből, legyen megértő és támogató társ, szülő, gyerek, miközben anyagi, érzelmi biztonságot teremt. Szeretteivel is mutassa ki az érzéseit, de ne legyen érzelgős. Legyen határozott, de ne legyen lehengerlő… És persze figyeljen, törődjön magával: testben, mentálisan, lélekben, legyen én-ideje.
Hiszen
Milyen magasra jutott, mennyi tehetség adatott neki, sokat keres, szóval neki összejött az élet.
Kit érdekel, hogy valójában gyerekkora óta mennyi energiát, időt, kitartást tett bele a tanulásba, a feladatokba, az előre jutásba, a meglévő kapcsolataiba?
Kit érdekel valójában, miről mond(ott) le?
Kinek jut eszébe, hogy milyen magas, vagy milyen sok, vagy mennyi egymásnak ellentmondó elvárásnak kellett és kell megfelelnie?
Mikor kap(ott) köszönő szót, valódi figyelmet, elismerést, őszinte visszajelzést, jó szót? Mondjuk a vezetőjétől? Vagy az ügyfeleitől? A beosztott kollégáitól? A többi vezetőtől? A párjától? A szüleitől? A gyerekeitől? Mert miért kellene figyelni rá, motiválni, elfogadni, elvárások nélkül közeledni hozzá?! Hiszen ő a vezető, ezek az ő feladatai mások felé…
A vezető is ember.
Mint az orvos, a tanár, az eladó, a villamosvezető. Mint mi többiek, akik nem vagyunk vezetők. Érzésekkel, vágyakkal, szükségletekkel, örömökkel, bánatokkal, sikerekkel, bukásokkal, teljes élettel. És neki is, mint nekünk, azaz mindannyiuknak alapvető emberi igényünk, hogy figyeljenek ránk, elfogadjanak, fontosnak tartsanak pusztán önmagunkért, a hibáinkkal és valódi értékeinkkel együtt.
Ennek egyik lépése, paradox módón, ha mi nyitunk mások felé, kis dologokkal akár. Kedvességgel; egy szívből jövő köszönettel; ha adunk az időnkből és valódi figyelmünkből 10 percet, amikor meghallgatjuk a választ a „Hogy vagy?” kérdésre; egy csokival, amiről tudjuk, hogy a másik szereti. A szívből jövő figyelmességre és kis tettekre, még a mai világban is, legtöbbször szívből jövő mosoly, egy kedves pillantás, vagy egy őszinte viszont-érdeklődés a válasz. Ami akár „egy gyönyörű barátság kezdete” is lehet. Mert a mindennapok kicsinek tűnő tetteivel valósíthatunk meg magunk körül egy elfogadóbb, önmagunk és egymás felé megértőbb világot. Ahol jó élni, ahol jó vezetőnek, orvosnak, tanárnak, eladónak, villamosvezetőnek, kollégának, gyereknek, szülőnek, társnak, szomszédnak, azaz: